Jóna

Rövid összegző elemzés

Kínában már az időszámítás előtti 500-at megelőzően is voltak családnevek az előkelő rétegekben, de a köznépnél csak az egységes Kína létrejötte után, i.e. 221-től terjedtek el. (Wikipedia: Kínai családnevek)

Öröklődő családneveket Európában először az észak-itáliai keresztény városállamokban találtak a IX-X. században, más kultúrákban és a korábbi társadalmakban nem volt jelen. Innen francia (frank), később német és a keleti keresztény területek irányába terjedt a használatuk. A Kárpát-medencében először a Felvidéken és Dunántúlon indult el a folyamat.

1181-ben III. Béla bizánci mintára elrendelte, hogy minden eléje kerülő ügy foglaltassék írásba (az okmányokat a felállított királyi kancellária kezelte). Ezt tekintik a magyar hivatali írásbeliség kezdetének. Az iratokban szereplő személyeket sokáig csak körülírták titulusa(i), rokonsága, hol származása, hol birtoka megjelölésével. Így ugyanaz az illető oklevelenként más-más formában is szerepelhetett. A feljegyzések évszázadokon át latinul folytak.

A magyar családnevek kialakulásának gyökerei az Árpád-kor végére és az azt követő Anjou-korra vezethetők vissza (1200-as évek vége, 1300-as évek). Az eredet és az öröklés folytonosságának igazolását kezdték a névhasználatban is kifejezni. Később ezért is volt fontos magasabb társadalmi rétegeknél a családfa vezetése. Részben ennek, részben a nyugatról behozott divatnak köszönhetően előbb a felső rétegekben alakultak ki családnevek. Az előkelőbb nemesektől átvették a kevésbé tehetősek (XIV-XV. sz.), majd a városi polgárság (XV. sz.). Aztán elsősorban az adózásokkal kapcsolatos nyilvántartások fejlődésével a pontosabb azonosítás egyre fontosabbá vált. Később ért el a társadalom alsóbb szintjeihez és a kisebb településekbe (XVI-XVII. sz.). Jól mutatja a magyar családnevek elterjedését, hogy a török időkben a magyarokat legtöbbször már vezetéknévvel együtt említik, míg ez a törököknél még akkor sem volt jellemző.

A családnév jellegű megjelölések az évszázadok alatt változhattak: elköltöztek, másik foglalkozásra tértek át vagy akár maga a család egyik tagja cserélte le pl. jelentősebb birtokszerzéskor, kellemetlenné vált elnevezésnél (sértő név, politikai helyzet).
A már kialakult családneveknek is keletkeztek módosulásai, mivel sokáig nem is volt a szavakra egységes nyelvtani írásmód és a hallás alapján anyakönyvbe lejegyző papok is elírhatták azokat (pl. Illés, Illyés, Ilyés).

Vezetéknévről inkább csak a családnevek és módosulásainak megszilárdulásával beszélhetünk, ami tehát egy igen hosszan tartó folyamat volt.
A nevek rögzülését és a teljes népesség körében történő használatát segítette az anyakönyvezés elindulása. Az 1500-as években már voltak ilyen irányú egyházi intézkedések, de a zavaros török idők miatt nálunk az 1700-as évek közepén teljesedett ki. 1787-es rendeletében II. József a családnevek használatát kötelezővé és megváltozhatatlanná tette. Előírta többek közt, hogy akinek még nem volt, annak német szót kellett választania. Ez jellemzően a zsidókat érintette, akik még ekkor is az apja-fia szerkezetet használták. Megjegyzem, hogy az anyakönyvek tanúsága szerint a törvény szigora nem mindig érvényesült. A szűkebb társadalmi körök mindennapjaiban még később is történtek spontán változások, melyeket aztán az érintett családok tudatosan megtartottak. Példa erre a borsodi származású hajdúnánási Hatujjú nemes család, akik az 1700-as években Szemes családnévvel lettek anyakönyvezve. Az 1794-es hajdúnemesi bizonyságlevelük után eleinte visszatértek a Hatujjú névre, később pedig Hatujjú Szemesként voltak azonosíthatók. Majd 1861-től teljesen eltűnik az eredeti név és már csak a Szemes maradt használatban. (A változáshoz az szolgált alapul, hogy a család egyik férfi tagjának nagy szemei voltak, akire így a Szemes gúnynévként ragadt /Kelemen Sándor/.)
A változtatásokat I. Ferenc 1814-es rendeletében szabályozta, azt csakis kancelláriai (1848-tól belügyminisztériumi) engedéllyel tette lehetővé. (Mint fentebb írtam, ez a helyi gyakorlatban még ekkor sem mindig érvényesült.) A szabadságharc és a kiegyezés után, a két világháború között és 1945 után fordult elő nagyobb számban, legtöbb esetben a nevek magyarosítását jelentette. A nevek viselését részletesen az 1894-es XXXIII. törvény írta le, amely egyúttal 1895. október 1-vel bevezette az állami anyakönyvezést. Ezért van az, hogy az ez utáni adatokat elsősorban a polgári hivatalokban kereshetjük (persze az egyházak ettől függetlenül tovább vezették az anyakönyveiket, miként az manapság is történik).

A névviselés szabályai napjainkban is módosulnak, egyre nagyobb teret adva a különböző variációknak. 
Például külföldi mintára egyre divatosabbá válik, hogy a feleség felveszi vezetéknévként férje családnevét vagy a megszületett gyermek megkapja mindkét szülő családnevét.

Milyen tényezők igazolhatják, hogy a Jóna keresztnév akár már az 1172-es katonától családnév formájában is megmaradhatott?
Erről olvashat a következő oldalon: Jóna, mint családnév

Rendszerezés

A névelemeket többféle szempont alapján csoportosították már. 
Itt a családnév kialakulása és a nevek társadalomban betöltött szerepének változásai szerint írom le:

1. személynév: apja fia szerkezetből (filius). 
Kezdetben a leggyakoribb előfordulás az apa keresztnevének feltüntetése volt a fiú neve mellett: pl. Stephanus filius Paulus (István, Pálnak a fia). Néha a biztonság kedvéért még a nagyapa nevét is odaírták. Legtöbb esetben letisztult az apai keresztnév + utód keresztneve formára, helyenként -fi, -ffi képzővel. A magyar nyelvhasználat előre véve a birtokos jelzőt, csak egyszerűen Pálfi István vagy rövidítve Pál István szerkezetté alakította az ilyen névalakokat. Nagyon gyakori családnév típus.

2. nemzetséghez tartozás (de genere)
Az államalapítás idején az öröklési és a társadalmi rend is megváltozott. A nemzetségek helyett a várak és a hozzá tartozó földterület lettek a szerveződés alapjai. A királyi birtokadományozás a 13. század elején felgyorsult, az ősök helyett felértékelődött a birtok szerepe. Ezek a családok legtöbbször váltottak és a birtokszerzést kívánták nevükben mutatni. Pl. a horvát Šubić (Subich) nemzetségből származó család, mely 1347-től a zrin-i kastélyuk után az ismerősen csengő Zrínyinek nevezte magát. Ennek köszönhetően ez a forma a 14. századra elsorvadt, de néhány családnévben tovább él: pl. Aba, Csák, Szemere. A latinos nyelvi szerkezet itt is eltűnt.

3. birtokszerzés alapján (de + helynév)
Magyaros formában -i helynévképzős alakra váltott (pl. de Zrin - Zrínyi, de Karol /Nagykároly/ - Károlyi). Később keveredtek az elköltözésekkor a származási helyről kapott ugyancsak -i képzős nevekkel (4.b. pont). 

4. egyéb jelölő ragadványnév (dictus)
Legkésőbb állandósultak az adott személyre (néha elődjére) jellemző vagy arra utaló megkülönböztetésekből.
a) foglalkozás, tisztség, társadalmi helyzet (pl. Kovács, Tímár, Bíró, Herceg, Deák)
b) származás, lakóhely (távolságtól függően település, megye, térség, nép: pl. Falusi, Budai, Somogyi, Alföldi, Székely)
c) egyén külső vagy belső tulajdonsága  (pl. Nagy, Hajas, Mérges, Szemes, Szőke)
d) köznév, gyakran az előző (c) pont metaforikus változata  (pl. Kabát, Rigó, Ördög, Bagoly (--> Szemes), Arany (--> Szőke)
e) gúnynév (szokás, szavajárás, esemény, szituáció stb. alapján: pl. Síró, Dörgő, Bezzeg, Jóljárt, Reszkető)

Vannak még az idegen eredetű nevek, de valójában ez nem külön kategória, mivel az előző besorolások mindegyikében megjelennek a más nyelvterületekről származó elnevezések pl. Suszter (=cipész, német - 4a), Fodor (=göndör hajú, lengyel - 4c), Popovics (=pap fia, szláv - 4a+1), Bernhardt (=Bernát, német - 1).